Lepukkant konyha. Tévét bámuló idős hölgy. Szakadó esőből belépő, szakadt középkorú nő. Barátságtalanság. Kívül belül. Zsörtölődés, nem leplezett agresszió, kényelmetlen, kelletlen párbedszédek, nyilvánvaló diszkomfort. Áporodott berendezés, áporodott életek. A feszültség tapintható.
Ez Leenane, az ír kisváros, ahol együtt él a negyvenes éveit tapasó Maureen és a húgyfertőzés mellett egyéb hipochondriákkal küzdő anyja, Mag. Szóváltásaik élesek, minden kedvességet mellőzőek, játszmáik jól ismertek, kiszámíthatóak, biztonságosak. S mindketten ragaszkodnak hozzájuk. Ez jelenti ugyanis az életüket. 

Az előadás kezdő képei tökéletesen megteremtik a darab alaphangulatát, azt a nyomott kilátástalanságot, reménytelenséget, melynek megjelenéséből tudjuk, a helyzet eleve elrendeltetett, örömteli végkimenetelre esély sincs. A tragédia puha paplanként terül a közönségre, s mi lélegzetvisszafojtva várjuk a folytatást...

A Centrál Színház színpadára Gigor Attila álmodta meg a Martin McDonagh által megírt kamaradarabot, melynek minden másodperce tökéletesen megkomponált, s melyben a mélylélektan csúcsait és mélységeit bejárva érzések milliárdjai fogalmazódnak meg a zsöllye népében. 
Gigor remek érzékkel nyúl a színészek készségeihez, erősségeihez, s használja a kialakított színpadkép adta lehetőségeket. Megrendít, megijeszt, megbotránkoztat. 
A verbalizált, és sokszor fizikai bántalmazásban is megnyilvánuló agressziót ésszerű aránnyal igyekszik oldalni az itt-ott elszórt humormorzsák segítségével, melyek elveszik ugyan a helyzetek élét, mégis megőrzik a szituációkból adódó drámát, a nyers, kijózanító, fájdalmasan reális atmoszférát.

A rendező nem bízza a véletlenre, hisz Pogány Judit neve már önmagában biztosíték a csodára; a színészóriás minden porcikájával játszik, minden lélegzetének helye, ideje van. Pofátlan zsarnok, aki kiszolgáltatottsággal takarózik, függő létformába kényszerítve sarját. Uralkodó, és gonosz, a lelki terror minden árnyalatát tökéletesen alkalmazni képes, és teszi is ezt mindenféle gondolkodás nélkül, szenvtelenül. Valós vagy vélt kiszolgáltatottsága okán sokszor szánni való, olykor már szinte szeretetet ébreszt előre kiszámított bájolgásával, ám a következő pillanatban szemrebbenés nélkül szúr szíven bárkit. Önös érdekektől vezérelve a saját gyermekét is képes feláldozni, csak hogy elkerülje a biztos halált jelentő magányt és egyedüllétet. Az életbe tíz körömmel kapaszkodó vénasszony nem ismer határokat...

Az anya kezdeményezte játszmába akarva-akaratlanul bekapcsolódik lánya is, az aggszűz Maureen, akit Pokorny Lia parádés játékkal visz színpadra. Reményvesztett, kilátástalan, életébe belekeseredett, létének minden percét kínként megélő áldozat, aki, bár nem szó nélkül, de teszi a dolgát; kását főz, és teát készít, csomómentes levest kavar. Függő szerepe ellenére pedig küzd. Küzd körmeszakadtáig, küzd rendületlenül. Önmagával, a lelkiismeretével, az anyjával. Önmagáért, a lelkiismeretéért, az anyjáért. Küzd egy lélegzetvételnyi szabadságért, az egyetlen dologért, amire vágyik, s az egyetlen dologért, aminek megszerzésére láthatóan semmi esélye sincs.
Egészen lenyűgöző az a fajta profizmus, az a mesteri játék, amivel Lia a színpadon létezik. Az első pillanattól az utolsóig kitartó megfeszített koncentráció, a tűpontos karakterábrázolás, az idegtépő hajsza, amibe saját magát pörgeti bele, sodorva ezzel a közönséget, szinte leírhatatlan. Jutalomjáték. Színésznek, közönségnek egyaránt.

A nők színészi parádéja mellett olykor-olykor feltűnik a színen Ray Dooley, a Rada Bálint által deszkákra lépő helyi hülyegyerek, aki nemtörődömségével, hanyag magatartásával, tökéletesen eljátszott suttyóságával hibátlanul beleillik a szélfútta település ingoványos, bűzlő mocsarába, ahová az álmok csak halni járnak, s ahol mindenki a saját posványában dagonyászik. 

Ebből a posványból próbál kitörni Ray bátyja, a Schmied Zoltán által alakított Pat, aki jelenleg Londonban próbál szerencsét vendégmunkásként, s aki Maureen életének egyetlen reménysugaraként tündököl. Ám a tündöklés nem tart soká', a szerencsecsillag lehull, s a sokszor nyers, és bárdolatlan, de annál szeretetteljesebb férfi eltűnik az éterben, magával rántva Maureen minden megmaradt lehetőséget.
Zoli nagyszerűen képes ellenpontozni, megjeleníteni a fényt az éjszakában, s öntudatlanul is ujja köré csavarni a teremben megjelenő összes női szívet. Remekül állt neki a faragatlanság, a segíteni vágyás, a csiszolatlanság.

Így kapcsolódnak hát a hullámok övezte Leenane városában sorsok és életek, vágyak és elképzelések. Ütköznek érdekek, értelmek és érzelmek. Találkoznak múltak, jelenek és jövendők...

Az előadás lélegzetelállító, szívszorító, édesen fojtogató. A színészek egymást spanolva képesek fenntartani a kezdetektől kialakított feszültséget, és a helyzetek folyamatos, szinte észrevétlen fokozásával juttatnak el bennünket a szinte kínzóan vágyott katarzisig. 
A fények kialaszanak, döbbent némaság honol a nézők sorai között; keressük szavainkat, töröljük könnyeinket, tapasztjuk széttépet szíveinket...
Megrázó, meginditó, megismételhetetlen!