Vajon lehet-e még újat nyújtani a tán leghíresebb Shakespeare dráma feldolgozásakor?! Szabad-e még egy bőrt lehúzni az unalomig ismételt sorokról, az ezerszer átrágott mondatokról? Szabad bizony, sőt, ha ez az eredmény, bátran mondhatjuk: KÖTELEZŐ!

A jól ismert darab Centrál Színházban színpadra kerülő adaptációja nem könnyed szárnyalás, sokkal inkább egy minden idegszálat bevonó, feszített hadakozás, önmagukkal, önmagukért. A szerelemmel, a szerelmükért. A Sorssal. Sorsukért. Két szerepelő, számtalan karakter, a darabok csimborasszója.

Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter alakja már önmagában is ígéret a színészet magasiskolájára, s erre a darabban nyújtott parádés alakításuk ismét bizonyítékként szolgál. A duódráma igazi „minimáldarab”, legyen szó a színészek számáról, jelmezről, vagy díszletről. A szereplők munkáját ugyanis csak pár kellék segíti; egy szemüveg, egy francia bugyi, és a magukon viselt kapucnis pulóver. Minden mást ők maguk hoznak létre, szóval, mimikával, gesztusokkal, és mesteri alakításokkal. Így lehet Rudolf Péterből az egyik percben Capulet úr, s egy szempillantás alatt Júlia dajkája, vagy így alakítja Rómeót s minden barátját egy személy Nagy-Kálózy Eszter. De válnak ők báli forgataggá, erkéllyé, borúvá, s örömmé is. A nemek, helyzetek vagy szerepek cseréje egy pillanat műve, s a leredukált színpadkép még hangsúlyosabbá teszi mozzanataikat, hibázásra, tévedésre nincs lehetőség. Kettejük összhangja teremti meg a máskor mesés díszletekkel, korhű jelmezekkel segített atmoszférát, s vonja be a nézőt a látottak interpretációjába. A darab mellőz minden felesleget, vizuális segédeszközt, így nem feltétlenül ajánlott kezdő színházlátogatóknak, vagy kizárólag könnyed szórakozást váró nézőknek, hiszen olyan mértékű bevonódást, feszített koncentrációt igényel színésztől, nézőtől egyaránt, amit szinte csak a fanatikusok képesek be- és elfogadni. A megszokottól eltérő színpadkép kezdeti sokkhatása után, a néző belekerül a két színész harmóniája által okozott forgatagba, s a folyamat lezárultáig nem is kap lehetőséget a kiszállásra. Átütő erővel köteleznek arra, hogy gondolkodj, képzelj, a felszín alá merülj, valóságot teremts, s alkotóvá, játszótársukká válj. A darabbal együtt kell élni, lélegezni, sodródni. Visz, felemel, forgat, reménnyel kecsegtet, majd a legváratlanabb pillanatban konokul földre taszít, és a néző csak a szerepeikből kilépő, idegfeszítő munkától elgyötört színészek meghajlásakor észleli, hogy az előadás véget ér…

A közönség soraiban néma döbbenet, melyet egyetlen lélekjelenlétről tanúbizonyságot tevő rajongó tör meg, ezzel véget nem érő ovációt szakítva a kimerült géniuszok nyakába. Nagyonsékszpír.