A lepkegyűjtő egy kőkemény pszichothriller. Gondoltam jobb ezt az elején tisztázni, hogy az ijedősebbek még azelőtt abba tudják hagyni az olvasást, mielőtt rémisztő részletekbe bocsátkoznánk. John Fowles ’60-as években megjelent könyvének filmes adaptációjával már megismerkedhettek a nézők, ám hazánkban a színházi színpadra állítás egészen tavaly áprilisig váratott magára. Az olykor vérfagyasztó kamaradarab ekkor került a Centrál Színház palettájára, s azóta is nagy népszerűségnek örvend, hisz bár sokszor hátborzongató, mégis rendkívül érdekfeszítő témát taglal. Azt mondják ugyanis, hogy az őrültet és a zsenit egyetlen hajszál választja el egymástól, s ezen a bizonyos hajszálon most életek függenek…

A történet előzménye szerint egy lottónyertes férfit olyannyira rabul ejtett egy fiatal főiskolás lány szépsége, hogy ellenállhatatlan vágyat érez a lány „begyűjtésére”. Hisz Freddie (Bereczki Zoltán), a társas viszonyoktól elzárkózó, magába forduló bankhivatalnok legkedvesebb elfoglaltsága a különlegesebbnél különlegesebb példányok megszerzése. S bár eredetileg a lepkék képezték érdeklődésének fő tárgyát, Miranda (Ágoston Katalin) bája olyan elemi erővel hatott rá, aminek nem tudott ellenállni, így kényszeres pontossággal tervezett, alakított, míg végül megszerezte magának a kiszemelt hölgyet.

Nézőként ekkor kapcsolódunk be a történetbe, s próbáljuk felmérni a szereplők cselekedetei mögött meghúzódó intenciókat, az erők viszonyait, találgatjuk a lehetséges kimeneteleket. Feszített helyzetek, párbeszédek, mindkét szereplő a saját igazáért küzd, indul a teljes mértékig kiszámíthatatlan macska-egér játék. A velőtrázó szóváltások sorában kibontakoznak a vágyak, motivációk és történetek, mely alapján ítéleteink, a szereplőkhöz fűzött érzelmeink, vagy a róluk megfogalmazott gondolatok percről-percre változnak. Horgas Ádám rendezése minden tekintetben - színpadkép, jelmezek, díszlet- nagyszerű arányérzékről tanúskodik, mindemellett viszont egy igazi érzelmi hullámvasút. Gyűlölet, és megvetéssel fűszerezett szánalom. Féltés, rajongás, óvás és zaklatás. Ezek egyvelege, hol a mennyekig emel, hol a pokol legmélyebb bugyraiba taszít. S a bennünk kialakult emóciók változásának eredője a színészek sokkolóan lenyűgöző alakítása, hiszen mindketten tökéletes pontossággal voltak képesek megjeleníteni a karakterek kívánt jellegzetességeit, remek időzítéssel váltakoztatva ezeket. A férfiben, a pszichopata intelligenciája és bája éppúgy megjelenik, mint a gyakran irreális gondolatok sokasága és az igaz érzelmekre való teljes képtelensége. Ezzel áll szemben a lány leleményessége, lényeglátása, a helyzetből való menekülés olthatatlan vágya, és az eszköztelenség okozta kétségbeesés. Az elmék játéka, ahol kiderül, ki tudja előbb őrületbe kergetni a másikat, vagy ki kerekedik a másik fölé az idegtépő gondolatpárbajban. Ki és hogyan képes a másikat rabul ejteni? S vajon hol a határ őrület és zsenialitás között? Mennyire lesz vastag a kettő közötti hajszál?