Egy gazdag lelkész özvegye. És egy meleg tánctanár. Két nagyon különböző világ. Eltérő elvárásokkal, ideológiákkal, motivációval. De közös bennük, hogy mindketten a tánc szerelmesei. És mindketten önáltatásban töltik mindennapjaikat. És egyszer csak találkoznak. Megkezdődik két magány összefonódás. Az előítéletek levetkőzése. Szemléletváltás.

Hat hét, hat tánc.

Az Orlai Produkció egyik legmeghatározóbb alkotása a napsütéses Floridába repít bennünket, ahol megismerkedhetünk Lilyvel (Vári Éva), a hatvanas (na jó, hetvenes) éveiben járó lelkészné asszonnyal, aki szabadideje kitöltéseként táncórákat szeretne venni saját otthonában. A tánciskola megbízottja a jóképű olasz, Michael Minetti (Kulka János), aki nyers, szarkasztikus, és szándékoltan provokatív obszcenitásával pillanatok alatt haragot gerjeszt a szemérmeskedő hölgyben. A kettejük közötti ellenszenv a további találkozások során csak fokozódik, ám éles szóváltásaikkal egyre többet árulnak el magukról, múltjukról. Az elmérgesedő diskurzusok mellett, a hétről hétre bemutatásra kerülő táncstílusok is lehetőséget nyújtanak a két karakter jellemének kibontakozására. A tangó szenvedélye, a disco lázadása, a keringő eleganciája mind más és más sebet szakít fel; felszínre kerülnek a régmúlt történései, fájdalmak, hazugságok, és végtelenül megindító emberi sorsok. Az idő előrehaladtával pedig, ahogy az már lenni szokott, a tánctudás mellett a résztvevők személyisége is szépen csiszolódik. Lassacskán mindketten leveszik az évek során magukra halmozott testi-lelki maszkarát, hogy ott álljanak egymással szemben,az esetlenségtől anyaszült meztelenül.

A darab rendkívül mély, s ha a befogadó veszi a fáradtságot, és hajlandó átlátni a káromkodások és a kicsinyes prüdéria megtévesztő hullámain, két, az életbe belekeseredett, és szánalomra méltó fuldokló társtalant talál, akik -egy idő után- egymásba kapaszkodva próbálnak a felszínre törve életben maradni.
A nehéz mondatok, kérdések és válaszok tömege hullámként zuhan a nézőkre, mindent és mindenkit beterítve. A kimondott sérelmek személyiségformáló cseppjeikkel minden szövetbe beleivódnak, így az előadás végeztével átázott "szépruhában" vagyunk kénytelenek hazamenni. A darab rendkívül aktuális, elgondolkodtató témákat feszeget; tárgyal egyedüllétről, barátságról, a különbözőségről, a változás képességéről. Bemutatja a tánc felszabadító erejét, azt, hogy a testek érintkezése akarva-akaratlanul lelki kapcsolódásokhoz vezet.

Az alkotás nagyszerű elemekkel dolgozik. A színpadkép kifejező, a jelmezek összhangban vannak a szereplőkkel és a táncstílusokkal egyaránt. Az előadás alatt felcsendülő dallamok pedig a legügyetlenebb botlábút is táncra sarkallják. Mindezek tökéletesen erősítik a színészek tehetségét, és nagyszerű jellemábrázolási képességüket, mellyel színpadra viszik a két szereplő karakterének esszenciális különbözőségeit; az elfojtások által kialakult visszafogottságot állítják szembe a kicsit kesernyés harsánysággal, a humortalanságot a szellemességgel, a kirekesztést az elfogadással.

A produkciót a Thália Színház mellett az évek során az ország több városában is színpadra állították, nekem hat alkalommal is lehetőségem nyílt a lélekemelő, nagyon árnyalt előadás megtekintésére. A színészóriások egymás iránt érzett kölcsönös szeretete és tisztelete minden alkalommal tovább növelte az egyébként is rendkívüli munka értékét. Életem meghatározó darabja volt, sajnálom, hogy ma már nem élvezhetjük!

Szerencsére az alábbi linken elérhető videó még kárpótlásként szolgálhat:

https://www.youtube.com/watch?v=TJu7MFb9meM